A Kodály-rend története és felépítése*

1. A Kodály-rend és a Bartók-rend viszonya

A Kodály-rendet az utókor nevezte el így. Írásmódjának magyarázata: Kodály neve nem csupán jelző, a két szó együttesen alkot egy fogalmat, egy konkrét zenei rendszer megvalósulását, amely ebben az értelemben egyedi. A Magyar Népzene Tára szerkesztői a hivatkozásokban ezért használják ezzel az írásmóddal, és a rövidítése a jelzetben KR.

A mintegy 30.000 támlapot tartalmazó Kodály-rend tudományos igényű lejegyzései 1905 és 1958 között készültek, beleértve Vikár Béla 19. század végétől gyűjtött hangzó anyagának lejegyzéseit is, amelyeket főként Bartók Béla készített. A Kodály-rend elvileg magában foglalja a Bartók-rend teljes anyagát is (mintegy 14.000 támlap), azonban adódnak kisebb eltérések. A Kodály-rend annyiban több a Bartók-rendnél, hogy: 1) húsz évvel később záródott le; 2) a magyar népzene egészét igyekszik figyelembe venni: tartalmaz egyházi népénekeket is, a függelékében ütempáros, sirató és szokásanyagot, továbbá rendhagyó népzenei formákat. (Bartók a maga zenei rendjébe csak a szorosan vett magyar népdalok négysorosként is értelmezhető részét sorolta be, vö. A magyar népdal, 1924.); 3) több ezer 18–19. századi írott (kéziratos és nyomtatott) forrás anyagát is magában foglalja; 4) Kodály megőrizte Bartók korábbi lejegyzésváltozatait is, amelyeket Bartók a többszöri revíziót követően a maga rendjében nem őrzött meg; 5) bizonyos Bartók gyűjtések csak a Kodály-rendben vannak meg (kisebb mértékben ennek fordítottja is előfordul). A két rend kiegészíti egymást a rendszerét tekintve azért: 1) mert a magyar népzenét kétféle szempont szerint mutatja be; 2) a gyűjtésekről készült többpéldányos lejegyzések a kétféle renden belül másféle jegyzetekkel egészültek ki; 3) esetenként azonos dalnak eltérő lejegyzése található a két rendben, sőt a lejegyzések eredeti kézírásos példánya hol egyikben, hol másikban található. E két utóbbi vonás lejegyzéstörténeti következtetésekre ad lehetőséget.

Néhány anyag az előkészítés stádiumában maradt Kodály hagyatékában, és már nem került bele a gyűjteménybe. Így maradt például a rendbe való beosztásra előkészítve Arany János gyűjteménye, amelyet 1952-ben fakszimilében éppen Kodály adott ki másodmagával, valamint Vinko Žganec muraközi gyűjteményének nem ötfokú dallamai is, az ötfokú dallamok korábban már bekerültek a Kodály-rendbe.

A gyűjteményt 1958-ban azért zárták le, mert akkor már Járdányi Pál dallamvonal szerinti zenei rendszerének kidolgozása került a középpontba. A rendbe azonban elvétve néhány későbbi adat is belekerült, hiszen az anyag később is napi munkaeszközül szolgált. A Kodály-rend tehát nem azzal az igénnyel készült, hogy – mint Bartóké – úgy, amint van, az összkiadás kéziratául szolgáljon, hanem hogy „szótárszerű” rendszerként az áttekintés és keresés munkaeszköze lehessen. Amikor Bartók 1940-ben külföldre távozott, hátrahagyva a véglegesen beszámozott Bartók-rendet, akkor azért, hogy egy továbbra is gyarapítható gyűjtemény álljon rendelkezésre, Kodály a korábban otthon használt gyűjteményét behozta a Tudományos Akadémiára, és tanúkkal hitelesített hivatalos átadási jegyzőkönyvet készítve, a gyűjtemény tulajdonjogát a Magyar Tudományos Akadémiára ruházta át. Az utókor által Kodály-rend néven ismert gyűjtemény tehát 1940-től kezdődően a Magyar Tudományos Akadémia tulajdonában van. Tételes leltározását két kisegítő munkatárssal együtt Szalay Olga végezte el az 1970-es évek közepén. A különösen értékes Bartók és Kodály kéziratok a rendből kiemelve, különlegesen védett körülmények közt nyertek elhelyezést.

2. A Kodály-rend létrejötte

A népdalok tudományos összkiadásának gondolatát Kodály és Bartók már az 1906-ban kiadott Magyar népdalok énekhangra, zongorakísérettel című, húsz népdalfeldolgozást tartalmazó munkájában felvetette. Legközelebb 1913-ban készítettek közös beadványt a Kisfaludy Társasághoz, amelyben a népdal-összkiadásról szóló tervük alapjául már a sorvégzők szerint rendezett dallamok gyűjteménye szolgált. A javaslatra akkor érdembeli választ nem kaptak. Kodály és Bartók az 1910-es évek közepéig mindketten kadenciarendbe osztották gyűjtésüket, Kodály azonban meg is maradt ennél. Az ő „szótárszerű” zenei rendje, az ún. „kadenciarend” az Ilmari Krohn finn népzenekutató által publikált elgondolás jelentősen módosított, „magyar” formája, mibenlétét a rend felépítésének tárgyalásánál részletezzük.

1934-ben Bartókot és Kodályt a Magyar Tudományos Akadémia hivatalosan is megbízta a magyar népdal-összkiadás előkészítésével. Mialatt Bartók a tanítást feladva a Tudományos Akadémián dolgozott ezen, addig Kodály a tanítás folytatása mellett gyűjteményét a kézirattárak és könyvtárak anyagából módszeresen kiszűrt népdal-vonatkozású kéziratos és nyomtatott történeti anyag kimásolásával, majd másoltatásával is gyarapította. Az anyag ide bekerülve tehát az élő hagyományból gyűjtött népdalok kontextusába ágyazódva jelenik meg. A gyűjtemény értékét tovább fokozza Kodály számtalan megjegyzése és bibliográfiai utalása, amelyek révén további népzenei, zenetörténeti irodalomtörténeti összefüggésekre derül fény.

3. A Kodály-rend felépítése

Kodálynál első rendezési szempontként a dallam szerepel, amit a sorvégző hangok rendjével lehet megragadni. Ez az egységes, mechanikus elv az alapja a „kadenciarend” elnevezésnek. A további szempontok (szótagszám, ambitus) az adott dallam kereshetőségi körét egyre szűkítik, de a dallamok, dallamcsoportok renden belüli egymásutániságában nincs okvetlenül összefüggés, és bármikor közéjük iktatható egy-egy újabb egység, tehát bővíthető, nyitott rendszer. A rendszeren belül Kodály nem kezelte szigorúan a dallamok helyét, mert ha egy pregnáns típus többféle kadenciával vagy szótagszámmal is előfordult, akkor vagy áttette a legjellemzőbb kadenciához vagy szótagszámhoz az egészet, vagy ha a mellék-variánskör is karakteresnek mutatkozott, akkor „lásd még” utalóval a típusborítón, ill. a dallam kadenciaképlete alatt „var.” jelzéssel tüntette fel a még szóba jöhető változatot. Ily módon egy típus összes változatai akár egy helyre is kerülhettek annak ellenére, hogy az egyes változataik kadenciája, szótagszáma eltérő volt, vagy pedig az utalók alapján az egész típus bármikor összeállítható volt. Éppen ezért a Kodály-rendet bizonyos mértékig „típusok kadenciarendjének” is nevezhetjük.

Kodály a maga szótárszerű rendjét Ilmari Krohnéhoz és a Bartók–Krohn-féle módosított rendszerhez képest tovább egyszerűsítette. A négysorosakat előre helyezte azzal, hogy a magyar népdalok túlnyomórészt négysorosak, és utána következtek az ettől eltérőek, egészen a nyolcsorosakig. Kodály rendezésének eltérése a korábbi Krohn-Bartók félétől az, hogy kihagyta a dúr-moll tonalitás szempontját, ezért négysoros dallam esetén a három sorvégző utáni 4. szempont mindig a szótagszám, és kimarad az autentikus-plagális zárlat szempontja is. Ezzel a rendezési szempontok száma 8-ról 6-ra csökkent.

A rendszerezés történetiségéhez hozzátartozik, hogy a sorvégző hangokat eleinte az azonos záróhanghoz viszonyított abszolút hangnévvel jelölték a lejegyzéseken (ennek nyomát sok Kodály-rendbeli támlap őrzi), az 1910-es évek táján ezeket átjavítva áttértek a fokszámozásra. Ez azt jelenti, hogy a g1 záróhangra írt dallam utolsó hangja a mindig az 1. fok, ez fölfelé emelkedő számsorrendben nő, míg lefelé az f=VII-nek megfelelően a római számok csökkenő rendjében folytatódik. A fölemelt vagy leszállított hangokat az arab vagy római szám elé írt b vagy # jelöli. A Kodály-rend szerkezete tehát:

STRÓFIKUS DALLAMOK:

Négysoros dallamok

Háromsoros dallamok

Ötsoros dallamok (3+2 majd a 2+3 sorosak sorrendjében)

Hatsoros dallamok (3+3, 2+4, 2+2+2, 4+2 sorosak sorrendjében)

Hétsorosak. Nyolcsorosak

Kettős dalok

Libizárék

Jaj-nóták

Kétsorosak (vagy féldallamok)

FÜGGELÉK:

Gyermekjáték gyűjtemény

Kodály Zoltán gyermekjáték gyűjteménye,

Kodály Zoltánné gyermekjáték gyűjteménye,

az MNT I anyaga

Szokásanyag (MNT II. anyaga)

Siratók (az MNT V anyaga)

Hangszeres anyag (nyomtatott gyűjteményekből, tipikusan hangszeres)

Beosztandó, romlott, dallamromlás, kontamináció, „curiosa”,

Ötfokú dallamok Žganec muraközi horvát gyűjteményéből

A négysoros dalok (és annak analógiájára a többi) belső osztályozása a következő (mindig a számok emelkedő rendjében):

1–3. KADENCIA: a főkadencia (2 sor vége) az 1., majd a 3. sor kadenciája növekvő rendjében, pl.:

VII (2) 4
1 (5) 5
1 (5) 6
5 (4) 2
7 (5) 2
7 (5) b3
8 (5) 4
3 (b6) 1

4. SZÓTAGSZÁM: a sorok „helyiértéke” szerinti szótagszám növekvő rendjében, pl.:

6.8.8.8.
8.6.8.6.
8.8.5.10.
8.8.7.8.
8.8.8.6.
8.8.8.8.
8.8.9.8. stb.

5. AMBITUS: az ambitus emelkedő rendje (emelkedő alsó határ és egyre táguló felső, a magyar népdal ambitusának alsó határa az 1. foknál (1=g1) magasabb nem lehet, hiszen a dalok záróhangja mindig az 1. fok), pl.:

III – 6
VII – 8
VIII – b3
1 – b3
1 – 5
1 – 8
1 – b10

_______________________________________________________

Felhasznált irodalom:
Kodály Zoltán: Az Új magyar Népdalgyűjtemény tervezete. 1913. (Kodály fogalmazása)
Kodály Zoltán: Erdélyi Magyarság. Népdalok. 1923. (Kodály fogalmazása)
Szalay Olga: Kodály, a népzenekutató és tudományos műhelye. 2004.