Az MTA BTK Zenetudományi Intézet népzenei gyűjteményeinek számítógépes nyilvántartása az 1990-es évek elején indult meg. A munkálatok keretében sor került a lezárt és a többi anyagtól elkülönített ún. történeti rendek, a Bartók-rend és a Kodály-rend adatainak számítógépes feldolgozására.
Történetileg úgy alakult, hogy a magyar népzenetudomány legnagyobbjai egyben kiváló zeneszerzők, nagy műveltségű zenészek is voltak (Kodály, Bartók, Lajtha László, Járdányi Pál stb.), ezért már a kezdetektől fogva nagy hangsúlyt kapott a gyűjtött anyag zenei értelmezése, zenei alapú elrendezése. Zenetudományi, illetve népzenetudományi szempontból ez az elemző, összehasonlító feldolgozás számos új és jelentős tudományos eredmény megszületését tette lehetővé. Segített meghatározni a magyar és a vele együtt élő, valamint a rokon népek zenéjének kapcsolatát, feltárta a magyar népzenén belüli stílusrétegeket, és igyekezett választ adni a különböző stílusok eredetére, elterjedtségére. A hatalmas anyag közreadását is kezdettől fogva zenei alapokra helyezve képzelték el. Ennek tudománytörténeti dokumentuma a Bartók-rend és a Kodály-rend.
Általánosságban a zenei alapú rendezések az alábbi célokat szolgálják:
E hármas cél elérése ellentmondásokat rejt magában, ezért a rendezés során folyamatosan kompromisszumokra kényszerülnek és kényszerültek a kutatók. Az eddigi rendezések, miután támlapok sokaságát, azaz papírlapokat kellett fizikai valóságukban rendezzenek, csak lineárisan tudták az anyagot bemutatni – úgy, mintha egy nagy könyvet lapoznánk – még akkor is, ha maga a rendszer nem törekedett a népzenei anyag lineáris rendezésére. Legfeljebb utalókkal tudták jelezni a felállított sorrendtől eltérő kapcsolódási irányokat. Ma már a korszerű számítástechnika lehetővé teszi térbeli kapcsolódási rendszerek használatát, annak bemutatását, ha egy adott ponttól kezdve két vagy több irányba léphetünk tovább.
Bartók-rend: Mintegy 13600 dallamot foglal magába, az 1938-ig gyűjtött teljes magyar anyag alapján. A népdalok ritmus- és versszakképletét vette alapul rendezésében. A rendezés szótárszerűnek tekinthető, de azzal a megjegyzéssel, hogy a stiláris kapcsolatok felmutatása elsőbbséget kapott. A nagy, A, B, C tömbök (osztályok) kialakítása és elnevezése (régi és új stílusúak) a történetiség figyelembevételéről tanúskodik. Amerikába való távozása előtt Bartók beszámozta, ezzel lezárta a rendezését, és így nem lehetett a későbbi gyűjtések adatait beilleszteni a rendszerbe, ugyanakkor tudománytörténeti dokumentumként értéke felbecsülhetetlen.
Kodály-rend: A dallami jellemzőket tartotta fontosnak, elsősorban a fő szerkezeti pontokat, a sorvégi záró hangokat, az ún. sorvégi kadenciákat. Az Ilmari Krohn-féle rendszert alkalmazta, a dalokat azonos záróhangra (g’) jegyezte le (ezt egyébként Bartók is követte, és a vokális népzenében mind a mai napig használjuk), a dallam legfőbb osztópontja, a 2. sor kadenciája, az ún. főkadencia volt az első meghatározó szempont, majd az első és harmadik sorok kadenciái. Ezzel Kodály elvileg egy teljesen szótárszerű rendet állított fel, gyakorlatilag azonban az azonos dallamok variánsait akkor is egymás mellé helyezte, ha azok a kadencia-besorolás szerint máshová kerültek volna. Így a szótárszerűséget a tartalmi szempontok esetenként felülírják. Kodály gyűjteménye, amely mintegy 33000 adatot tartalmaz, jelentette a 20. század közepétől hosszú éveken át a Magyar Tudományos Akadémia akkori Népzenekutató Csoportjának központi archívumát.